Rémes vagyok terhesen, ezt mindenki tudja a körülöttem élők közül, én is, csak változtatni nem tudok rajta. Néha úgy érzem az egész világ összeesküdött ellenem. Csak saját magam érdeklem igazán és MM.
Ha őszinte akarok lenni, és végig gondolom, mit művelek, néha elborzadok és ugyanakkor csodálkozom, hogy-hogy vannak még barátaim? Undok vagyok mindenkivel, könnyen felkapom a vizet, személyes sértésnek veszem a reggel 7 órát. Alig bírok kikecmeregni az ágyból, legjobban azt szeretem, ha nem is szólnak hozzám. Persze ez eleve kivitelezhetetlen, mert egy csomó kiskorúval élek egy fedél alatt, akik már reggel teljes vitalitással élnek. A családom meg sem rezzen ilyenkor, túléltünk már sok mindent együtt, ezt is kibírjuk valahogyan, gondolják.
Ja és kioktatom a barátaimat (csak olyasmiben, amihez semmi közöm), elfelejtem felköszönteni őket a születésnapjukon, vagy egyáltalán visszahívni őket telefonon. Szívességeket kérek, de nemhogy viszonozni, még megköszönni is elfelejtem. Szerencsére a barátaim is annyira jó fejek, hogy elviselnek. Maximum annyit szoktak megjegyezni: „Már megint terhes vagy.”
Akik már nem először csinálják végig velem ezt, azt hiszem már fel sem veszik, de az új barátaim még nem is sejtik mi szakad a nyakukba. (Ági még van 7 hónap)
Így aztán már most előre bocsánatot kérek mindenért, mindenkitől, mert aztán, ahogy túljutok a nehezén, már értem a viccet, nem sértődöm meg mindenen. Végül újra én vagyok.
És elfelejtem visszahívni a barátaimat telefonon, hogy felköszönthessem őket a szülinapjukon.
Rémes vagyok?!
Ha őszinte akarok lenni, és végig gondolom, mit művelek, néha elborzadok és ugyanakkor csodálkozom, hogy-hogy vannak még barátaim? Undok vagyok mindenkivel, könnyen felkapom a vizet, személyes sértésnek veszem a reggel 7 órát. Alig bírok kikecmeregni az ágyból, legjobban azt szeretem, ha nem is szólnak hozzám. Persze ez eleve kivitelezhetetlen, mert egy csomó kiskorúval élek egy fedél alatt, akik már reggel teljes vitalitással élnek. A családom meg sem rezzen ilyenkor, túléltünk már sok mindent együtt, ezt is kibírjuk valahogyan, gondolják.
Ja és kioktatom a barátaimat (csak olyasmiben, amihez semmi közöm), elfelejtem felköszönteni őket a születésnapjukon, vagy egyáltalán visszahívni őket telefonon. Szívességeket kérek, de nemhogy viszonozni, még megköszönni is elfelejtem. Szerencsére a barátaim is annyira jó fejek, hogy elviselnek. Maximum annyit szoktak megjegyezni: „Már megint terhes vagy.”
Akik már nem először csinálják végig velem ezt, azt hiszem már fel sem veszik, de az új barátaim még nem is sejtik mi szakad a nyakukba. (Ági még van 7 hónap)
Így aztán már most előre bocsánatot kérek mindenért, mindenkitől, mert aztán, ahogy túljutok a nehezén, már értem a viccet, nem sértődöm meg mindenen. Végül újra én vagyok.
És elfelejtem visszahívni a barátaimat telefonon, hogy felköszönthessem őket a szülinapjukon.
Rémes vagyok?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése