Végre unatkozom

23. hét

Mert az összes gyereket elvitte az édesapjuk iskolába és oviba. Csend van. Már most tréningezem az őszre, amikor egy csecsemővel ülök majd kettesben itthon. Az ember el sem tudja képzelni, hogy mennyi szabadideje lehet egy újszülött mellett. Mikor B. megszületett egyszerűen mire levettem a pizsimet már délután volt és hirtelen este. A lakás (akkor még csak egy szoba) rohant, enni, fürödni szinte sosem volt időm. És csak egy gyerekem volt. Mikor a legkisebb született olyan katonás rend volt mindig, mintha nem is lennénk itthon. Ebéd után üldögéltem a kanapén és azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. Hát ilyenek a végletek. Nem mintha kevesebb lenne a mosnivaló, egyszerűen azt hiszem minden könnyebb és gyorsabb úgy, ha közben nem azon pörögsz folyamatosan, hogy éhen hal a gyerek, vagy valamilyen egzotikus betegséget kap el. Sajnos az a kis buta agyunk, ami felett nehéz tudatosan rendelkezni.
És most terhesen is unalmas napok várnak rám, se egy vizsgálat, se egy vérvétel. Semmi. Alig van lehetőségem aggódni, (hacsak azért nem, hogy mi lesz velem, ha a három nyugodt, békés kisfiam mellé, egy egész nap rohangáló lányom születik) a bébi egész nap mocorog, mintha ezzel is tudatni akarná velem, hogy jól van és az élet szép.
Kénytelen vagyok a kismama barátnőim vizsgálatai és eredményei felett izgulni, meg azon, hogy találok -e igazán cuki babakocsit. Szánalmas.
Ja és készülök az óriási Playstation maratonokra ősszel, amit most azért nem engedhetek meg magamnak.